Hátborzongatóan komoly hangnemben

Eddigi életem során, akár egy idős ember, elmondhatom, hogy átéltem mindent. A legmagasabb örömöt és izzást - és a legmélyebb fájdalmat és zuhanást. Mindent.

Ezen érzések belémvésődtek, mint tűz az ércbe. És átalakultam. Ezen sorok talán egyedüli olyan sorok, melyekben önmagamról a lehető legnyíltabban, legközvetlenebben vallok. Akár testamentum is lehetne. Mindezt pedig azért teszem, mert nem akarok felejteni. Emlékezni akarok. A múltra, emberekre, okokra. És mindezek értelmére. Főleg a legnagyobb fájdalmak értelmére, melyeket átéltem. Korunk embere ugyanis hajlamos tagadni a fájdalmat. Csak az öröm kell neki, minél több öröm, akár a legdrágább áron is. A fájdalommal viszont nerm tud mit kezdeni. Így voltam ezzel én  is - egy ideig...

Tehát bőven volt részem boldogságban, örömben és életszeretetben. Izzásban, szerelemben és odaadásban. Volt idő, amikor megtaláltam a világot egyetlen emberben. És többé nem akartam a világot, csak őt. És volt idő, mikor úgy éreztem, elértem a végtelent. Istent. Természetesen nem tudhattam, hogy ennél tovább menni - lehetetlen. Innen már csak lefelé visz az út. 

És volt részem a lehető legkínzóbb nyugtalanságban, amit ember átélhet. Megértés hiányában - akitől leginkább elvártam. Gyűlöletben. Önrombolásban. Halálvágyban. Annak vágyában, hogy mindenki, magamat is beleértve, elvesszen. És végtelen bánatban, melyre nincs gyógyír, s melyet nem érthet meg senki, mert nincsen rá szó, mely kifejezze azt.   Ezen szavaim is patetikusan hatnak most, utólag visszatekintve. De ismétlem: emlékeznem kell mindezekre. És ehhez pedig kellenek a szavak. Mégpedig ezek a szavak.

Sok  ideig nem tettem mást, mint kerestem a választ mindezekre.

Szoktam mondani, hogy ha valamilyen nagy gondunk van, azon gond mindenekelőtt egy nagy-nagy kérdést takar. Ezen kérdést azonban meg kell találni és föl kell tenni. És, ha az ember a jó kérdést teszi fel, akkor ott van a válasz. A különös azonban az, hogy a válasz tulajdonképpen végig ott van. De csak akkor válik egyértelművé, ha föltesszük a kérdést.

Éveken át kerestem a választ. De mindig más kérdésre. Miért pont velem történik mindez? Mi a boldogság titka? Miért nem lehetünk hosszantartóan boldogok? Satöbbi.

Mígnem, egyszer, nagyon halványan, de  ott volt előttem a Kérdés. Nagyon tisztán, és egyszerűen. És akkor, abban a pillanatban minden ismerőssé vált számomra.

Mi a fájdalom értelme?

Hogy lehet, hogy nem láttam addig? Az ember ugyanis átélheti a legmélyebb poklot is, egy feltétellel: ha birtokolja azon kérdés válaszát, hogy mire kell mindaz. Ha tudja, hogy annak amit átél, értelme van. Márpedig ez nagy dolog.

Azóta már tudom, hogy az értelem az elfogadás tanulásában rejlik. A másik ember tiszta, önzetlen elfogadásában.

A szeretet tanulásában. A másik ember elfogadó, melengető,  korlátlan szeretetében. Végtelen megértésében.

Az élet elfogadásában. Mindannak, amit az élet ad, értelme van. Valami felé mutat. Valamit nyújt nekünk. A kínzó fájdalom is.

A gyermeki módon látásban. Csak meg kell tanulni látni. 

Egymás tanulásában. Egymáshoz a kulcsok keresésésben. Egymás megértésében.

Azt hiszem, végsősoron pedig mindennek az értelme az, hogy legyőzzük az önzést. A követelőző magatartást. Mások lenéző bírálatát, ha nem kapjuk meg tőlük, amit akarunk. Célunk végsősoron, még öntudatlanul is az, hogy megtanuljunk szembenézni hibáinkkal, megtisztulva tőlük. Megfizettem ezen ismeret árát.

Szimbolikus utazás ez - a Holtak Birodalmán keresztül. Magányos utazás. És sokszor összeszorul a szivünk.

Egyedüli társunk pedig a remény, hogy célja van mindennek.

 

 

Szerző: lorelei  2009.04.19. 22:16 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://addikcio.blog.hu/api/trackback/id/tr121075069

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.