Lévén, hogy túlléptük az önkéntes múzsák (lásd monalisa, s a hozzá hasonló halandó, vagy kevésbé halandó, bőkezű, dúskeblű hölgyek) na és persze a mecénások korát, a szerencsétlen alkotónak, és bárkinek, aki élvezni akarja az életet, saját magának kell múzsák után néznie.  A mecénás többé nem említendő, lévén hogy a faj már kihalt.

    Letűnt továbbá a kóbor és tragikus sorsú, szerelmi fájdalomban haldokló alkotó eszménye is.  Ugyanis az évszázados tapasztalatok azt mutatják, hogy a szenvedés (legyen az bármilyen okú, eredetű vagy formájú, fizikai vagy lelki, jogos vagy jogtalan)  sajnos önmagában ritkán kedvez a zsenialitás kibontakozásának.  Azazhogy erősen ajánlott, de önmagában nem elegendő (nevetés).

    Persze még mindig legendák szólnak tragikus sorsú zsenikről, írókról, festőkről, akik szervi vagy pszichés eredetű fájdalmukat, bajukat felemelő módon szublimálták, ami ilymódon csodás, a jövő generációi számára felbecsülhetetlen értékű alkotás formájában csapódék le.  De arról ezen nagybecsű tudósítások megfeledkeznek, hogy ezek a magasan izzó alkotóerejű úriemberek és hölgyek tragikus sorsuk ellenére mennyire jól kompenzáltak.  Azazhogy akkor, amikor az élet nem volt oly bőkezű hozzájuk, nos, fellelték a felelemő élményt másutt, másvalamiben, (vagy másvalakiben), és tragikus vagy melodramatikus sorsukat legyőzve tovább tudtak lépni - boldogan.  És itt jön be a képbe az isteni szikra (vagy stimuláns - lásd alább).